(Ahogy ma írna a hajdani rímkovács, Alsósztregova irodalmi elsőszülöttje, a néhai jó Rimay János)

A remény – kis árva,

Csodahitbe zárva

Mindig arról énekel:

Míg az ég takar be,

Kéklik körbe-körbe,

S míg a Nap az égre kel,

Hiába a kétség

Fekete sötétség,

Jobb nap jöhet egyszer el.

Szeretetből lettünk,

Embernek születtünk,

Ez nem bűn és nem erény;

Homlokunkra égett,

S vérvörösen éget

A Káin-bűn és a fény;

S míg a világ bennünk,

S kerekség felettünk,

Mindig él a kis remény.

Árva szép magyar nép,

A fürge reménység

Minden reggel rád talál,

Lessen bár sorsodban,

Lihegjen nyomodban

A cinikus vén halál;

Népem, Te kietlen

Pusztában egyetlen

Remegő kis gyertyaszál.

Tatár horda dúlta,

Török elhurcolta,

Német csalta egykoron,

Barát elárulta,

Háború gyalulta,

Cserbenhagyta sok rokon;

S mindig újra mégis

Kék maradt az ég is,

Virág nyílt a romokon.

Szablyát már nem hordunk,

Nincsen régi kardunk,

Senkit sem fenyegetünk,

S rabok tovább? Most se!

Ha elveszünk, úgy se!

Erre most is esküszünk!

Áldott békét lakni,

Magyarnak maradni,

Add meg nekünk, Istenünk!