Régen puskatus zúzta,

Osztrák, meg török nyúzta,

Néha valóban

Puszta volt

A puszta.

Baljós évszázadok hosszúra nyúltak,

Emlékek hulltak,

S úgy tűnik,

Mára elmúltak

A múltak.

De lehetnek bármilyen gondok;

A föveny alatt,

A homok ágyában,

A humusz mélyén

Tovább élnek,

És éltetnek bennünket – a csontok!

S mert el nem hullt,

Még él a múlt.

Jöhetnek ide

Ukrán frontok,

Angol fontok,

Tovább élnek a csontok,

S csak a múltnak van igaza:

Mert ez nekünk:

Haza.

Keresztezhetik utunkat,

Sors, végzet, fegyver rabolhat,

Acsarkodhat rőt vagy kese,

Gyilkolhat száz hamis mese,

Rikácsolhat dollár-papagáj,

Múltat csenhet mitikus ragály,

Tudja itt a völgy, folyó, patak,

Tudják a kövek és hegyoldalak,

Minden folyómeder,

A gólya is erről kelepel:

Mióta itt földet művel

Sarló és kasza;

Ez a föld nekünk

Haza.

A csontok:

Egykor arcok és

Karok

Bölcsődalok és

Siratódalok,

Azt hagyták ránk, a mostan létezőkre:

Hogy találjunk a múltban

Szebb jövőre.

A csontok többé meg nem halnak,

Szemünkbe könnyet csalnak,

Élni akarnak.

S amíg van bennünk akarat,

A puszta

Magyar marad.

A puszta mindig

Magyar marad.