Fürge Idő

Végtelenből

Csepereg,

Csikorognak vékony bádog ereszek

És hitelek.

Lucskos jövő jelen sárba

Szürke égből

Szemereg;

Közben meg az Élet lassan

Évről évre

Lepereg.

Évszázadnyi felhőfalka

Fenti Ködben

Feldereng;

Sírásába néha-néha

Az öreg Föld

Belereng.

Gyűlik a vén Idő cseppje,

Remeg, mint a kocsonya,

Jelen s Jövő határánál

Égig ér

A pocsolya.

Hull a csepp fiatalságra,

S az ifjúság

Megfakul,

Remények szent villanása

Őszi bozótba szorul.

Szivárgó Múlt, hulló Jövő,

Pocsolyába gyűlt Jelen;

Minden eső felületes

És közömbös

Végtelen.

Hulló Idő nedves cseppje

Mindenüvé behatol,

Nincs ellene menedékház,

Erdei kunyhó

Sehol.

Idő-esőben az Élet

Láthatatlan cérnaszál,

Ha elszakad,

Számunkra az Idő-eső is eláll.

De amíg kitart a cérna,

S hull az Idő szerteszét,

Úgysem fogjuk elengedni

Soha

Kedvesünk

Kezét.

Mert elmoshat pénzt, kalandot

Vagyonokat,

Tárgyakat;

De nem áztat el Szerelmet,

Hitet,

Csókot,

Vágyakat.

Hull az Idő,

Alámosva

Világokat, falakat,

De ami igazán fontos,

Igaz,

Szép,

Az megmarad.