(Lírai töprengés a Teremtés valódi mibenlétéről)
A néhai Magyar Költő
Ádvent idején
Lélek-hajójának színes,
Puha rejtekén
Hálát adott a Költészetért,
Hálát adott a Szerelemért,
Hálát adott egy szent, csodás
Egyetlen napért...
Látta,
Ahogy száguldanak
Bádog skatulyák,
Hallotta, hogy
Jajonganak
Ezüst furulyák,
Érezte, hogy újra indul
Valahol
A krák,
Hogy éjjel a Holdat ugatják
Szegény kutyák;
Elvarázstalanodott a világ...
A néhai Magyar Költő
Tudta,
Gyakran olvastuk is Tőle,
A Teremtésnek
Az Ember
Nem elszenvedője...
A Teremtésnek ezer arca van,
És a világ mégis
Varázstalan?
A néhai Magyar Költő
Tudta,
Hogy nem hiába susognak a hársak,
Isten és Ember
A Teremtésben
Társak,
Mi hát a Teremtés?
Hogy nincs varázs?
Vagy valami más?
Tán nincs varázs,
Mágia,
Vagy ráolvasás,
De van helyette
Atomvillanás...
Az anyag lelke rajta,
Van technika,
A ráció
Uralja...
Az talán nem varázs?
Mi más,
Ha nem varázs?
A rációt
Tiszteljük
Makacsul,
Minden tudás
Természettörvényeken
Alapul...
Mi számos ilyen törvényt ismerünk,
Vajon léteznének-e
Nélkülünk?
Amiről azt képzeljük,
Természeti végzet,
Az csupán talán
Kívánság,
Igézet;
Amire vágyunk,
Megteremti Isten
Általunk...
A néhai Magyar Költő
Sejtette,
Mi a rend...
Ember
És Isten
Együtt teremt...
A néhai Magyar Költő
Ádvent idején
Lélek-hajójának színes,
Puha rejtekén
Hálát adott a Költészetért,
Hálát adott a Szerelemért,
Hálát adott egy szent, csodás
Egyetlen napért...
