Fehérbe dermedt a világ,

Fagy sóhaja ropog,

Zord hideg téli éjszakán

A szél gyászdalt kopog.

A szomorú tél vak magány

Sorsát ízlelgeti,

Jégcsap formájú könnyeit

Nem is rejtegeti.

Szívós, pislákoló remény,

És megfagyott hitek;

Jeges marokkal üldözi

Álmunkat a hideg.

A Tél: fagyok tábornoka

Ma csatasorba áll,

És díszszemlét tart vén ura:

A reszkető Halál.

De amíg Otthonunk szíve,

A kályha duruzsol,

A védelmünkön réseket

Nem találhat sehol.

Adhat egymásnak randevút

Minden entrópia;

A Rossz csak üresség, harag,

Meg némi fóbia.

Fehérbe dermedt a világ,

Pattanva rág a a jég,

S a sűrű hóesés felett

Még szürkébb lett az ég.

Fehér, üres, fagyos, jeges

És hallgatag jövő,

Vagy szabad akarat, mosoly,

S tömérdek tetterő…

Ez ily nehéz? Összefogás,

És szabad akarat,

Meg néhány tucat fahasáb…

S az Élet megmarad.