Göncölszekér felettem,

Alattam fűlepel,

A mélység és magasság

Itt bennem ünnepel.

Sötétlik a magasság,

És szunnyad lent a mély;

Csillám-sötét palástját

Teríti ránk az éj.

Magas fák csúcs-magánya

Az ég felé tekint,

S a felhő-sziluettek

Rejtelme csendre int.

Az embert tompa vágya

Az Űr felé veti,

S a végtelenbe nyúlnak

Magasház-ujjai.

Egy bolygó néz az égre

Az Élettel, s velem,

Feljebb a fák hegyénél

Minden csak sejtelem.

Jövőnk magasba von majd,

Vagy mélybe húz talán?

Ki tudja? A jövő még

Csak embrió csupán.

A kő, a víz, a vulkán

Nem álmodik nyarat,

S az üstökös sem örvend,

Csupán jön, s elhalad.

Rohan majd végzetébe

A bamba ráció,

És sírhalmát úgy hívják:

Globalizáció?

Vagy megtanul szeretni,

S a szabad akarat

Föld-népe bennszülöttet

Majd emberré avat?

Göncölszekér felettem,

Alattam fűlepel,

A mélység és magasság

Itt bennem is perel.

Ha égig ér a páfrány,

S a nyurga nyírfaág,

Attól még nem lehetne

Meghitt a nagyvilág.

De egyszer érjen égig

Bennünk a szeretet;

Attól talán az ég is

Még sokkal szebb lehet.

A lélek és az érzés

Az Ég felé vezet;

Mert mélység és magasság

csak bennünk fog kezet.