A depressziós történettudósok

Által számunkra írt história

Kényszerpályák, kudarcok halmaza,

De mégis

Szó fia.

Királyi Tölgy;

Kétezer-ötszáz éve egyedül

Vagy még régebben,

Ki tudja,

Mióta…

A többi fán a szél zenéje nem szólt,

Az ősük őse pajzán gondolat volt,

A tölgyet már vihar korbácsa verte,

A bogáncsot tán meg is süvegelte,

Kényes bozótot vihartól takarta,

Akarta,

Vagy nem akarta.

Királyi Tölgy;

Még rendületlenül;

Még mindig áll; magányos-egyedül,

Bár megtépdeste fűrész, balta, kés,

Cibálta irdatlan sok szenvedés;

Világ csodája,

Hogy még mindig

Él.

Koronáját már jórészt elrabolták,

Égerhez, fűzhöz, akáchoz csatolták,

És múltja hullott száraz ágait

Magukra aggatták, hogy látsszanak;

S maguk is

Tölgyet játsszanak.

Királyi Tölgy;

Ha élte véget ér;

Nagyobb meleget ad

Mindenkinél;

De ha meghal, ha nincs

Királyi Tölgy;

Semmit sem ér

A Völgy.

Az Ural szele sodorta ide,

Vagy talán itt is volt a gyökere;

Ki tudja már;

Aki tudhatná – ma tudni tunya;

Aki meg tudja;

Nem mondja soha.

Királyi Tölgy;

Mások jöttek divatba;

Latin kőris, német bükk és platán,

Szibériai vörös áfonya,

Meg még távolabbról:

Galagonya.

Királyi Tölgy;

Itt szidnak és gyaláznak;

De lombod alá állnak,

Hogyha fáznak.

Királyi Tölgy;

Magányos-egyedül;

Maradj a völgyben

Rendületlenül,

Maradj, ha bomlik is az ég cementje;

Maradj, ha el is fogy

A regimentje;

Maradj, Királyi Tölgy;

Mert nélküled

Nem marad meg a Völgy.

E Völgy

A nagyvilágon e kívül,

Maradj magányos-egyedül.

És

Rendületlenül.

Királyi Tölgy;

Már legalább kétezer-ötszáz éve,

Miért most lenne vége?

Tépett koronád nyújtsd magasba

Végre;

Királyi Tölgy;

Bár koronád tépetten néz az égre,

Van okod

Büszkeségre.