(A néhai Bánffy Miklós)
Szomorkás arcú úrlovas,
És belül kemény, mint a vas.
Kezdetben övé Bonchida,
A végén egy inasszoba.
Látott békebeli csodát,
Rendezett végső koronát.
Egy öreg magyar külügyér
Erdélybe lakni visszatér.
És mikor ott már nincs haza,
Újra csak Pestre jön haza.
Öregkora volt hányatott,
Tán Ő is megszámláltatott.
Sírja sok szép álmot takar,
Hogy egyszer román és magyar…
Valahol, túl a léteken,
Sétál erdélyi réteken.
Fölötte leng, mint díszmenet,
Az el nem múló
Tisztelet.
