Atlantisz dacos emléke Nem áll az utunkból félre.   Nem áld meg, De nem is átkoz; Nem lett hűtlen önmagához.   Boríthatja a Múlt doha, Nem fogja feladni soha.   Nem lágyul időre, hőre, Ő marad a Jövő őre.   Igazságot akar végre Atlantisz dacos emléke.

  Atlantisz bennünk él régen, Valahol lent, Nagyon mélyen...   Fentről folyton feledtetve... Alulról mégsem feledve.   Alvad a messzi Múlt vére, Volt a Földön világvége...   Atlantisz bennünk él régen; Csillag egy mitikus Égen...   Be van a lelkünkbe égve, S mint Reményt, őrizzük…

  Atlantisz bő köpönyege Nem passzol ma már senkire.   Világvége-hangulatok Festik alá a holnapot.   Rossz, agresszív utópiák Horgára akadt a világ.   Atlantisz bő köpönyege Foszlik, mint a régi rege.   A mindenható tudomány Halad lidércfények nyomán.   Fiktív. ágrajzos…

Ne higgyétek, hogy elrendeltetett… A Lét nem gépi rongyszőnyegszövő, Nem dróton húzza Egyetlen jövő A sötét vég rossz barlang-pitvarába; Egyedül a Hit A jövő vára.   Ne bizonygassátok, hogy nem lehet; A szkepticizmus csak üres beszéd, A Semmi hátán nyargal szerteszét, Nem örökre…

Talán csak nyugat kóbor, rossz szele, Talán a halál Előérzete; Mert tűz a nap, mint régi nyarakon, Árnyék táncol a fehér falakon, A piac zajlik, mint a zuhatag, A nép zajong, S a tenger Hallgatag.   Talán az öröm lett megint kevés, Talán csak pillanatnyi Csüggedés, Nyár közepe van, és…

  Valami van a mélyben eltemetve; Valami szólna, figyelmeztetne Sietve, És úgy nyomják el az évezredek, Mint kútba esett papírszeletet A víztömeg; Nem látszik, Nem hallatszik, Nincs nyoma; De ne higgyük, hogy nem is volt soha.   Valami van a mélyben letagadva, Valami, ami soha nem…

A feledés örvényébe lehullt, Vak ködével takarta be a Múlt, Titkát tagadja néha még az ég is, S emlékét őrzi minden ősi  mégis.   Az ember fennen tagadja, de sejti, Hírét-nevét a lelkek mélye rejti, Ott rejtőzik, mint hitünk meghitt éke, S mint a Jövő utolsó menedéke.