Éj-takaróját elővette újra, És pihen a Nap alkony-ágyba bújva, Tudja: a lét-öröm sosem hamis; S pár boldog órát láthatott ma is. A perc fogan, A lét rohan, Az élet egyre száll; Száguld és meg nem áll, Lélek partjáról Más lélekhez Mindig eltalál.   Tobzódás nélkül a lét: puszta…

A horizonton sápadtan bolyongA fáradt és erőtlen Napkorong,Csikorgó foggal dörmög a hideg,Szavát egyedül a szél érti meg.A kandallóban izzó fahasábok,Sejtelmesen derengő téli álmok,Az ablakonSzendergő jégvirágok. Sötét palástban szendereg az ég,Egymáshoz bújik férj és feleség,S míg szelíd emlékek…

Jelenkorunk egy rossz ladik, Gerince reszketeg, A gyönge szél is úgy dobál, Mint mást a fergeteg.   Vakon, kietlen vizeken Sodor a kis hajó, Tán partot kéne érni már, S kilépni volna jó.   De földnek híre-hamva sincs, A visszhang nem felel, S az Áramlat sem csillapul, Hát mindig menni…

Markáns alakját sűrű köd takarja... A rárakódott pletyka-rétegek Véső számára is nagyon kemények, De mégis él alattuk a Király, Ezer jel mutatja, hogy Ránk figyel, És ha kérdezzük, Magyarul felel. Megtették Gácsnak, Germánnak, Töröknek, Elsárgult dogma-levelek zörögnek Az Emlékének…

  Ha ott Fenn valakinek Lenne egy csöpp esze, Dolgos keze, Vagy tiszta notesze…   Még nem kellene…   Hóban, verítékben csontig ázni, Hullámvasút tetejére mászni, Ahol érik A Harag, S alázuhanni, Mint egy Kődarab.   Ha ott Fenn valakiben Lenne jóindulat, Csepp jó szándék, Segítő…

  Pesszimizmus kopasz hegyén Köldökét nézi az egyén...   Örök búcsúversét írja, Mellette a jövő sírja.   Reálpolitika levét Issza, s nyalogatja sebét.   Örök ború a bú egén; Pesszimizmus kopasz hegyén.